A trekk halála az okoskodás – nem minden Golden-era ami fénylik

Mielőtt a kezembrebel-musice vettem volna, nem tudtam szinte semmit erről a könyvről azon kívül, hogy a címe alapján két „lázadó” szubkultúra zenén keresztüli megközelítéséről szólhat és hogy Chris Hannah meg Chuck D írta az előszókat. Ennyi viszont pont elég volt, hogy úgy döntsek, nekem ezt el kell olvasnom. Anélkül hogy nagyon elébe szaladnék a dolgoknak, már rendeléskor az első meglepetéssel kellett szembesülni: ez a könyv nagyon drága, nem csak önmagához mérten. Az Amazonon 46 dollárért lehet megvenni (kemény borítóval pedig egy egészen elképesztő 86 dollárt kérnek érte), míg a két műfaj olyan alapvetései, mint az American Hardcore vagy a Can’t Stop Won’t Stop mind 20 dollár alatt vannak, arról nem beszélve, hogy mennyivel vaskosabbak. Nem baj, gondoltam a tartalom majd kárpótol biztosan.

A borító nem különösebben szép, vagy ötletes, nem vesztegetnék rá több szót. A nyomtatás is maximum elfogadható, már első átpörgetésre látszott, hogy a dalszövegekből vett pár sornyi idézetek (erre még visszatérek) a törzsnél kisebb betűvel szedettek ez a kettő már azt eredményezi, hogy ezek nehezen olvashatóak, ami elég nagy baj.

A tartalomjegyzék alapján aztán végre feltárult előttem a könyv szerkezete: 8 téma alapján – mint elnyomás, ellenállás, tisztelet, közösség – párba van állítva témánkét egy-egy punk és hip-hop szám. Bocsánat, „Hip Hop”, ahogy a könyvben szerepel, valami megmagyarázhatatlan okból nagybetűvel, de kötőjel nélkül, ahogy talán senki más nem írta még (na jó: Nas igen). Ez amúgy jópofa megközelítésnek tűnt, az előadókat végignézve pedig hirtelen gyermeki izgalomba jöttem: „hú, nézd már, Tupac és Minor Threat, Beastie Boys és Dead Kennedys egymás mellett!” A teljes lista:

The Game & Lil Wayne – My Life
Fifteen – Petroleum Distillation
Queen Latifah – Ladies First
Propagandhi – Nailing Descartes To The Wall
Public Enemy – Fight The Power
Rise Against – Hero Of War
Nas – Hip Hop Is Dead
Oi Polloi – Pictures Of Women Giving Birth Sell Records
Lupe Fiasco – State Run Radio
Goldfinger – Iron Fist
Beastie Boys – Fight For Your Right
Dead Kennedys – Terminal Preppie
Tupac Shakur – Dear Mama
Minor Threat – Straight Edge
Ice Cube – It Was A Good Day
Green Day – Welcome To Paradise

A két előszó sajnos nem nagy durranás: Chuck D nosztalgiázgat, Chris meg egy Mátrix-féle kék/piros pirula hasonlatig jut, aminél tőle azért sokkal többet lehetne várni. Ezek viszont még mindig istenesek a szerkesztők bevezetőjéhez képest, ahol megjön az igazi feketeleves. Kétszer egy darab egy oldalas bekezdéssel elintézni a két szubkultúra történetét, amikkel mások könyveket töltenek meg, elég merész próbálkozás; a „punk történetében” sikerül a harmadik mondattól az utolsóig az öltözködéssel foglalkozni, ami minimum felszínes és teljesen idegen attól a tudományos hozzáállástól, amivel a könyv a szerkesztők saját elmondása alapján megközelíti a témát. Ugyanez kerül elő, mikor a két műfaj hasonlóságairól (igazából azt reméltem, hogy nagyjából erről lesz szó a végig) esik szó : az hogy melyik évtizedben kik hordtak szűk vagy bő nadrágokat, nem tűnik a rokonság legkomolyabb bizonyítékának.

Tüzetesebben végignézve az összes fejezet előadóit, már kezdtem kicsit ráncolni a szemöldököm, aztán a bevezető vonatkozó részének olvasásakor már teljesen kezdtem összezavarodni. A kiválasztás állítólag – pár más szempont mellett – komplett diszkográfiák figyelembe vételével történt, ebbe a nívós kiadványba nem lehet ám valami egy lemezes csodával bekerülni, itt hosszú éveket át kellett bizonyítani a rátermettséget. Még szerencse, hogy a Minor Threat egy CD-n bőven elférő életműve megütötte a szintet, bár kicsit érthetetlen egy szám, vagy lemez jelentőségét mennyire befolyásolja, hogy mi volt előtte meg utána. Még az első valódi fejezetbe bele sem kezdtem, mikor már gondolkodnom kellett, hogy vicc-e amit olvasok: „sajnos Nicki Minaj (az előbb említett okból) és Drake nem került a könyvbe, ugyanúgy a Subhumans és a Sex Pistols sem”. Olyan fejezetcímekhez, mint „elnyomás” és „marginalizáció” pedig legalább az előbbiek biztosan passzoltak volna.

Mindegy, azért túl sokáig nem kell szomorkodni, hiszen máris az első fejezetben ott lesz majd Lil Wayne és The Game száma, ami igazi lázadás a rendszer ellen, főleg a cenzúrázott, VEVO által futtatott videoklip. Később azért hivatkozásokban fel-fel bukkannak majd olyan kitaszítottak is, mint Jay-Z vagy Kanye West (az ő neve legalább egyszer mint negatív példa), de nekik sincs okuk panaszra, hiszen le tudták írni a nevüket, ami ebben a könyvben egészen kevesekről mondható el. A fent említett művésznő később már „Nikki Minaj”, de van itt „LFMAO” is, vagy említhetném a Beastie Boys „License to Ill” lemezét. Az igazi durvulás azonban Nas Hip Hop Is Dead fejezetében jön el, amikor arról van szó, elpoposodik a rap, meg jönnek a zeneipar keselyűi, akkor hirtelen hirtelen előrántják a legendás „African Bambatta”-t (Afrika Bambaataa), akinek a nevében ennél több hibát készakarva sem lehetett volna ejteni.

Idáig érve már azt hiszem elég világos, hogy a könyv egészét az igénytelenség és a következetlenség jellemzi. Talán négy szerkesztő helyett kellett volna egy, akik elolvassa az egész könyvet elejétől a végéig és feltűnik neki, hogy a Green Day úgy került a könyvbe a Welcome To Paradise számmal, hogy közben a Rise Against fejezetében a szerző pont rajtuk gúnyolódik. Sőt ez a szám már olyan lemezen jött ki, amit a Reprise-on keresztül lényegében a Warner adott ki, miközben az Oi Polloi szám a Chumbawambát ekézi, aki lefeküdt az EMI-nak, a nagy kiadók pedig mint tudjuk szemetek. Ugyanebbe a pofonba másodszor is sikerül Lupe Fiasco State Run Radio számánál beleszaladni: egyszerre kiállni a lemezkiadók által kézzel vezérelt rádióadók ellen és olyan előadókat beválogatni, vagy sokszor említeni akiket pont az EMI vagy a Universal ad ki a Def Jam-en keresztül (Nas, Jay-Z, Kanye…) nem telitalálat.

Ice Cube-nál aztán kiderül, hogy tulajdonképpen az aktuális szerző is belátja, hogy a 90-es években „rebellisnek” mondható formák később filmsztárként és családapaként gyönyörűen beilleszkedtek a szórakoztatóiparba, szóval valójában nincsen itt szó semmilyen lázadásról, amire a könyv címe utalna. Ha már a punk és rap párhuzamba állítása volt valamilyen szinten a koncepció, ennél a számnál ziccer lett volna, hogy pont az itt szereplő számból – It Was A Good Day – vett át két sort kezdésnek az Ataris az „Up, Up, Down, Down…” című számába. Természetesen ezt sem sikerült kihasználni, pedig az ilyen kis finomságok sora legalább „bulvár szinten” érdekessé tehette volna a könyvet néhány ember számára.

Egy szándéka szerint dalszövegeket elemző könyvnél (abba a szakmai kötekedésbe már bele sem megyek, hogy akkor a címben hip-hop szerepel rap helyett, annak dacára hogy a bevezetőben meglepő módon szerepelnek a hip-hop, mint gyűjtőfogalom egyes „alkotóelemei”) alapvető elvárásnak tartanám, hogy a fejezetek elején szerepeljen a komplett szöveg. Természetesen ezt sem sikerült összehozni, van olyan fejezet, ahol minimális mennyiségű idézet szerepel a szerző saját múltján való totál érdektelen elmélkedésébe szúrva. Ha az ember kíváncsi a teljes szövegekre, akkor irány az internet – ismétlem: 46 dollárért.

Nem azt mondom, hogy nincsen néhány elviselhetőbb fejezet, de az összkép gyászos. A punk oldalon legalább van egy-két érdekesebb gondolat (nem túl váratlan módon olyan témák jellemzőek mint a társadalmi berendezkedések kritikája, környezettudatosság, állatvédelem) és általában véve sokkal személyesebbek az elemzések, ám ez is visszájára fordul egy idő után. A végén már simán csak idegesítő nyolcadjára olvasni, hogy kinek mettől-meddig volt taraja, meg mikor kezdett koncerteket szervezni és mikor lett vegán. Amikor pedig végre nem arról van szó, hogy a kedves szerzővel éppen 95-ben, az aktuális szám megjelenésekor, mi történt, akkor jönnek az izzadtságszagú fejtegetések; a Dead Kennedys-féle Terminal Preppie minden versszakát összevetni a The Official Preppy Handbook vonatkozó részeivel biztos eltartott egy ideig, de teljesen fölösleges és rohadt unalmas olvasni.

A Goldfinger fejezetében amikor már Platón meg Arisztotelész kerül elő, legszívesebben félredobtam volna könyvet, főleg, hogy közvetlenül előtte sikerült a világ legsablonosabb lemezcímét (Open Your Eyes) bekezdéseken keresztül kielemezni. A fejezetek szerzőinek nagy része mellesleg mindenféle tudományos fokozatokkal rendelkezik a ki-kicsoda alapján, amivel alapjában véve semmi gondom, de talán ezt nem olyan fontos 8-10 oldalas cikkek esetén hangsúlyozni.

A Queen Latifah Ladies First című számáról szóló értekezésnél komolyan úgy éreztem, hogy ennél többször már nem lehetett hat oldalba belezsúfolni a „black feminism”, „philosophy” és „my students” kifejezéseket úgy, hogy közben lényegében Queen Latifah életrajzáról volt szó, magáról a dalról nem igazán; az már csak külön vicc volt a nagy fekete feminizmus közepette, hogy míg a „People of Color” kifejezés minden alkalommal (értsd: sokszor) nagy kezdőbetűkkel volt leírva, addig a „women of color” már csak úgy nemecsek ernősen. De szinte egy az egyben áll ugyanez Tupac fejezetére, amiből megtudjuk, hogy milyen lemezeket csinált, és hogy halála után a korábban is aktivista édesanyja milyen szervezetek hozott létre vagy támogatott.

Állítólag ezt a könyvet tanároknak és diákoknak szánták. Nem tudom elképzelni azt a szituációt, amikor bármilyen óra keretében egyetlen diákot is érdekel az, amit ebből a könyvből tud valaki előadni. Biztos vannak szabadelvű helyek a világban, ahol ehhez hasonló témákról lehet egyetemi oktatás keretein belül beszélgetni, de ahhoz ez az összeszedetlen bénázás semmilyen segítséget nem nyújtana. Sajnos ez a könyv messze alulmúlt minden előzetes várakozást, kivitelezésben és „szakmaiságban” egyaránt színvonaltalan és bár a címe jól mutat a könyvespolcon, dekorációnak kicsit drága.

Rebel Music – Resistance through Hip Hop and Punk
Information Age Publishing, 2014

Reklámok